nagyjából abban az ütemben, ahogy az alaphelyzet izgalmából vezető logikai szálak egy-egy kisebb gubanc ellenére rácsavarodnak a történet gombolyagjára, ugyanúgy csévélik magukra Polanskit a kommersz akciófilmek kliséi.
Polanski: Őrület
A borzongtatásokban is jártas mester igazán közel járt ahhoz, hogy valódi intellektuális krimit, kis túlzással: pszichotrillert alkosson. Filmje indítása egyenesen zseniális: a Párizsba érkező házaspár a szállodában felfedezi, hogy az asszony bőröndjét elcserélték a reptéren, ezt bejelentik, majd amíg a férj zuhanyozik, felesége nyomtalanul eltűnik a szobából. És elkezdődik az észveszejtő őrület.
Eleinte Hitchcock-i szituációk és meghökkentő kiszámíthatatlanságok tartják fogva a nézőt: a kételkedő és gyanakvó hatóságok keltette csapda; a nem tudni, mi történt helyzetéből eredő szorongás; a kétségbeesésből az ijesztő bizonyosságba vezető kusza, gyanus nyomok; véletlenek és szükségszerűségek egymásutánja; a hétköznapi ember muszáj-Herkules hősiessége; a titokzatos segítőtárs megjelenése… Ám nagyjából abban az ütemben, ahogy az alaphelyzet izgalmából vezető logikai szálak egy-egy kisebb gubanc ellenére rácsavarodnak a történet gombolyagjára, ugyanúgy csévélik magukra Polanskit a kommersz akciófilmek kliséi. Ami az elején intellektuális idegjáték volt, a végére vásári hatásvadászattá válik – ráadásul anélkül, hogy a profi akciójelenetek látványossága kiváltaná a belső feszültséget.
Persze nem először láttuk. Most azért néztük újra, mert érdekes módon nem a gyönge végkifejletre, hanem az indító szituáció erejére emlékeztünk: „Tudod, ez az a remek film, ahol Harrison Ford felesége eltűnik a szállodai szobából…” Mindez talán azt is mutatja, hogy Roman Polanski 1988-as Őrülete azon alkotások sorába tartozik, amelyekre jobb visszaemlékezni, semmint újra átélni őket.